Janus Pannonius

versírás, fordítás

Szlavóniában születtem, apám, Pál nem volt nemes, de anyám, akinek hiánya bennem él még most is, igen jó családból származott. Az ő révén kerültem el nagybátyámhoz, Jánoshoz Nagyváradra, hogy ott járjak iskolába. Anyám kénytelen volt elküldeni, hiszen akkor már évek óta egyedül nevelt bennünket. A káptalani iskolában elég jól tanultam, s ezért úgy döntöttek, hogy elmehetek Itáliába. Ezt egyébként Vergerio, a híres humanista javasolta nagybátyámnak. Így kerültem tizenhárom évesen Ferrarába, a híres Guarinónak az iskolájába.

Nem tudjátok elképzelni, mennyit gúnyoltak azok az olaszok: azt hiszik magukról, hogy rajtuk kívül minden más nép és nemzet műveletlen és barbár. Nagyra vannak ősi múltjukkal, annyira, hogy nem is foglalkoznak senkivel a világon magukon kívül: egyremegy, hogy az Alpokon túlról ki honnan származik: azt a területet már számba sem veszik. Talán sok jó versemmel, amelyek híressé tették nevem, el tudtam velük hitetni, hogy a tehetség nemcsak Itáliában terem! Gyorsan megtanultam olaszul, latin verselésben és görög fordításban verhetetlen voltam. Húszévesen kaptam meg a nagyváradi őrkanonoki kinevezésemet, s ezt nagybátyám váradi palotájában ünnepeltük meg. Aztán visszatérhettem Padovába, hogy elsajátítsam a kánonjogot. Mátyás, a mostani magyar király udvarába rendelt haza nagybátyám 1458-ban: akkor választották meg őt a Duna jegén. Ó, őrült magyarok! Mennyivel jobban tették volna, ha másképpen döntenek! Ezt akkor még én sem tudtam. Kaptam még egy kis időt, hogy elutazzak Rómáig, aztán 1459-ben hazatértem.

Először a királynő kancellárja lettem, majd a királyé: én irányítottam az udvari hivatalt, s hogy ehhez megfelelő jövedelemmel is rendelkezzek, megkaptam a pécsi püspökséget. Rengeteg munka szakadt a nyakamba: Mátyás hihetetlen munkabírással dolgozott szövetségeseinek megnyerésén és ellenségeinek rombadöntésén. Nem volt kedvem írni: igazat kellett adnom olyan sok év után itáliai iskolatársaimnak: barbár táj a miénk, nem érték itt művészet, kultúra, nem érték itt az ember sem.

Öt évvel ezelőtt aztán a király követeként végre visszatérhettem Itáliába: itt más a táj, az ég világosabb és a Nap is melengetőbb. Örökké kínzó köhögésem azonnal elmúlt, mihelyt az Alpok magas hegyein átkeltünk. A török elleni hadjárathoz szerettem volna segítséget kapni a gazdag Velencétől és a világ urától, a pápától. Nem jártam sikertelenül: Pius kegyét, aki ragyogó elme és kiváló író, nemcsak királyom, hanem talán magam számára is megnyertem. Könyveket vásároltam, s igen jó barátságba kerültem Marsilio Ficinóval is, aki vigasztalásomra még egyik könyvét is nekem ajánlotta utóbb. Aztán, tudjátok, mire hazaértem a fényes ígéretekkel, Mátyás tíz évre szóló békét kötött a törökkel! Elhiszitek, hogy minden komoly, itáliai kapcsolatom hangosan röhögött rajtam: a legkevesebb az, hogy elmeháborodottnak tartanak ezentúl és soha egyetlen tárgyaláson nem vesznek már komolyan. Mérgemet nem titkolhattam, s a sértődékeny nagyúr – hisz ilyen minden felkapaszkodott nemes – persze bosszúból nem nekem adta a váradi püspökséget. Csodáltam, hogy szlavón bánnak megtett: na ennek is vége szakadt egy év után! Egy ideig még volt kedvem verseket írni: pécsi palotámban ilyenkor úgy éreztem, hogy tudós barátaim között lehetek. Fordítottam is sokat, meg leveleztem, de most nincs kedvem hozzá. Ha sikerül elkergetnünk Mátyást a trónról és jobb világ lesz végre Magyarországon, talán visszatér írói kedvem is.

könyvek